Pukli Gabriella sokak számára nem ismeretlen már a Lenvirág élén. Hiszen korábban Vrábel Jánossal vezette a budakalászi együttest. Aztán az élet számtalan kanyart vett az életében, voltak, amelyek nagyon nehéz utakra terelték és voltak, amelyek ugyan jók voltak, de más irányba mutattak, mint a Lenvirág. Mindezek ellenére valahogy mindig kapcsolatban maradt az együttessel. Sosem tudott igazán elszakadni. Úgy érezte, itt még dolga van. És jól is érezte, hiszen most újra a Lenvirág női művészeti vezetője, amire ezúttal Gyémánt Ádám kérte fel. Bemutatkozó interjú Pukli Gabival.
ÚJRA A LENVIRÁGBAN
Dankovics-Szabó Noémi (N): Honnan ismered Gyémánt Ádámot?
Pukli Gabi (G): Hozzám járt hospitálni, vagyis nálunk csinálta a táncművészetin előírt kötelező táncóra látogatásokat a Tébláb Alapfokú művészeti iskolában. Aztán kiderült, hogy közös ismerősünk is van.
(Éppen elkezdődik a beszélgetés és egy kislány lép oda hozzánk. Ölelgeti, puszilgatja Gabit.)
Nézd meg! Ilyen jó lenvirágos tánctanárnak lenni, hogy így összepuszilgatnak. (nevet) Visszatérve Ádámhoz… Voltak szakmai helyzeteink is együtt, szakmai találkozások. Aztán a kislányom, Lelle két évig járt hozzájuk a pomázi Kevélybe táncolni. Tehát nemcsak mint tánctanár vagy táncos volt egymással kapcsolatunk, hanem mint tanár és szülő is, ami meghatározó dolog szerintem.
N: Aztán most ő hívott társnak maga mellé…
G: Igen. Meg is lepődtem. A Lenvirágtól teljesen sosem váltam el. Hosszú ideig voltam lenvirágos Vrábel Janival. Aztán az élet másfelé sodort ugyan, de például mindig kapcsolatban voltam a Lenvirág Alapítvány elnökével, akivel máig nagyon jó baráti kapcsolatban vagyunk. Kapcsolatban maradtam a lenvirágos anyukákkal. A régi táncos lányok közül azért csak-csak megmaradtak barátok, táncosok írtak néha rám. Tehát mindig tudtam a Lenvirág életéről és ez jó is volt így. Aztán amikor Ádám hívott, hogy legyek újra a Lenvirág női művészeti vezetője, akkor először őszintén nem tudtam, mitévő legyek. Miközben jól esett, hogy hívott és visszavágyott a szívem. Mindig. Hiszen ott akkor, 10 éve valami hirtelen félbe maradt. Éreztem, tudtam, hogy ott még dolgom van. Véletlenek pedig nincsenek. Ráadásul már régóta gondolkoztam azon is, hogy lokalizálódni szeretnék.
N: Vagyis itt tanítani a környéken, ami azért már elég szépen épül az életedben…
G: Igen. Negyedik tanévemet kezdtem Tahitótfalui Pollack Mihály Általános és Művészeti Iskolában órarendbe iktatott néptáncórát tartok az alsó évfolyamokban, elsőtől negyedik osztályig. Harmadik éve vagyok a csillaghegyi Fodros Utcai Általános Iskolában. Ott is heti egyszer alsós évfolyamot tanítok. Mind a kettőt nagyon szeretem. És egyáltalán nem csak azért, mert nagyon közel van. A Lenvirág mellett természetesen a budapesti tanításom is szívemhez nőtt, a Tébláb Alapfokú Művészeti Iskola egyik táncpedagógusa vagyok immáron 16 éve.
Visszatérve a visszatéréshez… Igazából kézenfekvő volt, hogy vállalom újra ezt a szerepet. Hiszen már ismerem a Lenvirágot, tudom, hogy min ment keresztül. És azt, amit tulajdonképpen akkor kialakítottam, megtartották és továbbvitték. Most itt elsősorban a csoportbontásokra gondolok. Ekkor alakult a Lenmamik is. Az egész egy karácsonyi meglepetésnek indult a táncos gyerekeknek a szülőktől, immáron pedig már elég jól kiforrta magát. Azóta is tart a lelkesedésük. Jó volt látni, hogy sok minden, amit Vrábel Janival megteremtettünk, folytatódik. Nem mondom, azért olyan is akadt, amit rossz volt látni az elmúlt években, de a Lenvirág mindig is ottmaradt a szívem csücskében.
AZ ELSŐ BENYOMÁSOK
N: És milyen neked most a Lenvirág élén? Hogy sikerült szerinted a váltás? Hiszen azért valljuk be, ez nem könnyű sem a gyerekeknek, sem a vezetőknek…
G: Biztos, hogy a gyerekeket a váltás mindig nagyon megviseli. És igen, ez a tanárok részéről is van ilyenkor félelem szerintem. Nem könnyű úgy átvenni egy csoportot, hogy bele kell gondolni, hogy előtte ki volt a művészeti vezető, milyen irányokat fogalmazott meg. És úgy sem könnyű egy közösségbe belecsöppenni, hogy noha egyszer már ismerted őket, de már nem ugyanazok a tagjai. Vagy nem teljesen ugyanazok. Furcsa látni, hogy akiket anno tanítottam, már egyetemisták, mint Hermesz Benedek vagy Petrik Zsuzsi, akik ráadásul táncművészetisek és most a Lenvirágot tapossák. Vagy ott vannak a Gyurinka tesók, akiktől mindig azt kérdezem, hogy mikor nőttetek ennyire meg. Olyan mintha elmentem volna egy hosszú szabadságra és most visszatérnék.
N: És hogy érzed, milyen most a közös munka Ádámmal? Olyan, ahogy elképzelted?
G: Noha nem tanítottunk még ezelőtt együtt – csak olyan volt, hogy egy helyen léptek fel a csoportjaink vagy egy együttesben tanítottunk, viszont más csoportokat -, de szerintem elég jól alakulunk. Eltelt több mint egy hónap, és most kezdődik az, hogy már tudom, mit szeretne, ki tudom találni a gondolatait. Kezdem kapiskálni, hogy mi lesz a következő lépése. Az is jó, hogy tudunk egymásnak teret adni. Például ha én kezdek el valamit a kicsiknél, akkor azt én viszem végig. Ádám pedig a segítőmunkából veszi ki a részét. Egyszer az egyikünk van előtérben, másszor a másikunk. Mindig egyetértünk. Bár a koreografálás még csak most kezdődik majd el. (mosolyog) Ez egyébként szintén egy érdekes munkafolyamat lesz, amit nagyon várok. Mindig megújulást ad egy pedagógusnak, vagy egy táncosnak, ha valaki mással dolgozik. Ilyenkor felpezsdül az ember vére. Bízom benne, hogy mindez meg is marad.
N: Összefoglalva, egyszerre vagy újra itthon egy kicsit, azzal, hogy vannak olyan arcok a táncosok között, akik nem ismeretlenek, és vagy egyszerre új helyzetben is.
G: Igen. Érdekes, hogy van olyan, akit még Manócskás korában tanítottam, amikor először itt voltam és most meg már a Palántában táncol. Ilyenkor jönnek vissza az emlékfoszlányok abból az időből. Most jut eszembe, hogy majdnem kihagytam az iménti felsorolásból az egyik legfontosabbat. Beszéltem a Téblábról, a csillaghegyi és a tahi iskoláról, de a szentistvántelepiről még nem. Pedig itt is tartok néptáncórát. Ami azért is nagyon fontos, mert reméljük, hogyha itt is minél több gyerek találkozik majd a tánccal és velem, velünk, a Lenvirággal, akkor többen járnak majd a táncegyüttesbe is táncolni. Az elmúlt két nehéz év, a pandémiás időszak és az online néptáncórák miatt sajnos morzsolódtak le gyerekek, akiket talán vissza tudunk majd csábítani a táncterembe, ha látják, hogy mennyire pezseg újra az élet. Vagy esetleg új gyerekek jönnek és csatlakoznak hozzánk annak köszönhetően, hogy találkozunk az iskolában. Van előttünk egy nagyon jó példa arra, hogy fel lehet így tölteni néhány év alatt egy táncegyüttest. Az Ádám és a felesége, Livi által vezetett pomázi Kevély épp ilyen. Reméljük, itt, Budakalászon is érvényesül majd ez a forgatókönyv. És azt is, hogy később a többi iskolában is jelen tudunk majd lenni Budakalászon, de már így is nagyon hálásak vagyunk Németh Ritának, a Szentistvántelepi Általános Iskola igazgatójának.
KÖZELEG A KARÁCSONYI GÁLA
N: Akkor ez máris egy távlati cél, amit kitűztetek Ádámmal. Viszont van ennél egy sokkal-sokkal közelebbi is, ami itt lebeg már a fejünk fölött. A Karácsonyi Gálaműsor december 18-án, amit két év kihagyás után tarthat majd meg az együttes. Mivel még csak bő egy hónapja vettétek át a Lenvirágot, gondolom, ehhez nagy levegővétel kell nektek is és a gyerekeknek is. Rövid az idő!
G: Igen, rövid az idő. Azért is nehéz ez, mert aki ismeri a munkásságomat akár a korábbi lenvirágos időkből, azok tudják, hogy mi az, amit szívesen kiadok a kezemből. Ádámot is ismerem. Mind a ketten mindig a legeslegjobbra törekszünk a tudásunk legjavával.
N: Amit csinálunk, csináljuk jól.
G: Igen, és a majdnem az nem ugyanaz. De itt most tényleg rövid az idő. Nem gondolom, hogy teljes, táncrendeket átölelő koreográfiák készülnek majd csoportonként. Az idei adventi műsorban az a legfontosabb, hogy végre újra van lehetőség együtt táncolni és megmutatni a szülőknek azt, amit szeptembertől decemberig sikerült összegyúrni. És azt is, hogy igenis vagyunk és élvezzük azt, amit csinálunk. Biztos vagyok benne, hogy ez sikerülni is fog. Már megy a gondolkozás Ádámmal a próbákon, hogy mi legyen majd a műsorban. Sokszor annyi az ötletünk, hogy nem győzzük szelektálni. És ez nagyon jó!
N: Igazi műhelymunka?
G: Elindult. Még a gyerekek nem feltétlenül csatlakoznak ebbe bele. Nem is várjuk el. Csak azt akarjuk, hogy élvezzék, amit csinálnak. És hogy ez látszódjon majd december 18-án is.
N: És mivel készültök?
G: A nagyon aprócskáknak biztos, hogy játékfűzés lesz. Olyan játékok, amikkel már folyamatosan, hétről hétre találkoznak az órákon. Nekik azért kell az állandósság ahhoz, hogy aztán fel merjenek menni a színpadra. A Magocska csoport kalocsai táncokat fognak előadni. A Palánta csoport szilágysági táncokat, a nagyokkal pedig úgy néz ki, hogy bogártelki táncokat fogunk bemutatni. Folyik a munka. Mind a ketten rugalmasan tudunk szerencsére hozzáállni a dolgokhoz, mindamellett, hogy mind a kettőnknek vannak elképzelései, amit aztán így szépen, ahogy a fogaskerekek is mennek egymáson, össze kell csiszolni ahhoz, hogy ez a szekér, a Lenvirág szekere előrefelé menjen.
N: És megy majd egészen előre, a jövő évi 50 éves gáláig, ami egy következő nagy falat.
G: Az egy nagyon nagy falat! Arra már most el kell kezdeni gondolkodni. Már voltak ezzel kapcsolatos előrelépések. Például Juhász Zsolttal (egykori művészeti vezető és a Lenvirág kuratórium tagja) és a többi kuratóriumi taggal együtt elkezdtünk visszagondolni, hogy kiket szeretnénk erre a gálára meghívni. Felkeresni régi együttesi tagokat, régi lenvirágosokat, együttes vezetőket, borvirágosokat, hogy akár egy-egy tánc erejéig a színpadon megjelenve elevenítsük meg a Lenvirág 5 évtizedét. Hogy lássuk ki honnan jött, kivel dolgozott. Kevés együttes mondhatja el magáról, hogy 50 éve jelen van. Azért az egy fél évszázad! Táncoljunk együtt ennek örömére úgy, hogy az méltó legyen az 50 éves fennállás megünnepléséhez. De most elsősorban az alapokat kell újra megerősíteni ahhoz, hogy ezek a fantasztikus elképzelések és vágyak megvalósulhassanak.
